Van az a bizsergés, ami ott lebeg
a kimondatlan szavak mögött, az érzés, a vágy, amely mindig hajt és egyre megcselekedhetetlenebb
tettekre kényszerít. Kíváncsiságunk hajt félni az újat, a tettek nélküli örök
vágyakozásban, mely nagyobb hazugságba kényszeríti az embert, mintha cselekedetre váltaná gondolatait, érzéseit, örök és hajthatatlan fürkésző kalandvágyunkat. Mindezt,
ha az ember félelmeitől elfojtva csak idővel vállalja, az már beteljesített,
igaz megcselekedett tett, legyen az tiszta, vagy sem, mindezen rejtett, eltitkolt,
hazug szavakba burkolása kiváltható, de a cselekedetkényszer megtagadása,
vágyaink nem megélése azon az örök hazug ösvényen tart, s felemészt, mint gyehenna
tüze a beledobált megtisztításra váró önmagunk árnyképeit, mely megeszi lelkünk
és alászáll az örök kárhozat mélységes bugyrába.
Mindez kényszerít félni attól az őszinteségtől
amit kapni fáj, ám adni egy életen át tartó bátorság egyre mélyebb és mélyebb mocsara,
amely visszavisz a gyökerekhez, mégis megmagyarázhatatlan kétségek gyötrelmei
lengik körül, mivel nem magadban kételkedsz, az mélységed félelmetes igazsága
oly hihetetlen és őszinte, hogy azt már hamisnak hiszik!
